Sisvai hidegje

A holdfényes, nyári éjszakában Gyapjas, a hatalmas komondor mély, de játékos ugatással ugrálta körül - óriási testét meghazudtoló sebességgel forogva - Sün Samuelt, aki összegömbölyödve adta tudomásul a „kutya-rokonának”, ma nincs igazán kedve beszélgetni, mert a gerádjában lakó, népes családja három fővel megszaporodott, és az éjszakai vadászat sikerétől függ az állandóan éhes apróságok tejadagjának nagysága. Ezért csak annyit kaffantott tüskéi közül Gyapjasnak:

- Engedj utamra, pajtás! Sára nagyon várja már a finom bogár-falatokat, egérpecsenyét, amit itt, a szárítócsűrben szeretnék megszerezni a kártékony Egér Elemér sérelmére. Ha már Baltazár, az ellustult kandúr nem tudja kordában tartani az egérnépességet. Hallottam is, a bognár-céh bírája miként teremtette le a kandúrt, mert az egerészés helyett megette a csizma kenésére eltett avas szalonnabőrt is.

Gyapjas erre jókorát kacagott. – Az még hagyján, megette a suviszkot, de a bajuszkenő viaszkot is.

- Csiba te!  - zengett egy mély férfihang a gádor mélyéről, és az árnyékból egy termetes alak bicegett elő, két hónalj-mankójára támaszkodva.

Az éjjeliőr volt az. Félelmetes alakjára rávetődött a telihold ezüstös fényessége. A jobb kezében valami butykosféle bólogatott. A három szél gyolcsból készült, bő gatyája alatt semmi sem érte a földet. Bizony, Kenyeres János mindkét lába hiányzott. Gyapjas hízelegve oldalgott éjszakai társához, aki lehajolt hozzá és megsimogatta annak hatalmas fejét. Cserében nagy nyelves puszit kapott Gyapjastól a bal tenyerébe.

János már második éve őrködött az udvari bognárok szárítócsűrjei körül, ahol garmadában állt, takaros rendben, a sok jóféle tölgy-, szil-, akác,- tiszafa, nyír- és nyár-rönk. Ha már forspontosnak nem volt jó Kabán, ahol a parádés kocsit is hajtotta jobbágy létére, amikor helyettesítette nagy néha a kocsist. Ilyenkor kiöltözött. A kocsi egyféle hintónak is beillett. Így lett, hogy földesura engedelmével elszegődött hát Udvariba, a kerékgyártókhoz. Nem panaszkodott. Pedig álmaiban mindig lovakat csutakolt, lovagolt, hajtott délceg tartással, rézgombos lajbijában nyáron, télen subájában, amihez három megtermett birka bőre sem volt elegendő. A fehércselédek ugyancsak megnézték.

- Hol vannak már azok az idők? – sóhajtott, miközben nehézkesen leült egy akáctuskóra. Gatyája bő szárát visszahajtotta lábszárcsonkjaira, melyek közül az egyik, a bal, hosszabb volt kéthüvelyknyivel a jobbnál. Annak idején a seborvosok csak így tudták megmenteni az életét lábai üszkösödő sebeitől. Időnként, ha időváltozás jött, úgy érezte viszket nem létező lábujja. Sólyom Ilonka, a szeretője elhagyta. János megértette. Nem neheztelt. Csak odabent a szíve táján sajgott még mindig valami, ha eszébe jutott Ilonka csillogó szeme, ahogy rácsodálkozott kackiás bajuszára, amivel ő olyan hamiskásan csiklandozta a lány nyakhajlatát, miközben mélyen lehajolt hozzá. Ilonkának mindig viola-illata volt.

János még harminc sem volt, mégis öreglegénynek számított, olyannak, akire, a valamire való fehérnép rá se néz, hisz’ még a császárnak sem kellett ilyen csonka-bonkán.

*

Szent István havának az elején az amúgy óvatos akácok már ontották részegítő illatukat, amit a hűvösebb éjszakai szellő betessékelt a száradó fák rönkjei közé. Nem csoda hát, hogy János ezen az éjszakán a komencióban kapott, gondosan beosztott, kevéske bortól egészen elbódult. Úgy érezte, a réten futtatja a Hollót, az éjfekete mént. A délibábtól reszkető levegőben látni vélte az Ér partján sulykoló asszonyok távoli alakját, ahogy hajladoznak a fodrozódó vízre, ahol ő itatni szokott. Rokolyájuk alja fel van tűrve annak a korcába, így aztán látni engedi kecses lábukat, amivel olyan ügyesen tudnak a mindenütt ágaskodó nádtors, az alattomos hínáros és zsombékok között járni, a porongokon karikában táncolni, mintha lebegnének.

Mit kerülgessük, János elaludt. Arra ébredt, hogy lecsúszott a tönkőről, és estében rendesen megütötte lelógó, csonka lábszárát.

- Az áldóját! – jajdult fel a nagydarab ember – hát ennek már mindig így kell lennie?! Még szerencse, Mihály bátyám, az első mester, néha megengedi, hogy ráüljek a vonószékre, és kedvemre farigcsáljak a beretva-éles vonókésekkel. Gyakorta meg is mosolyognak a hátam mögött. Eleinte azt hittem ügyefogyottságom miatt: nem jól fogom a vonókést. Nem, mert nekem nagyon kicsik a kések nyelei. Megkértem az öreget, csinálhatnék-e hosszabb, vastagabb nyeleket, amiket rendesen meg tudok markolni, nem csak három ujjal babusgatni? Megengedte. Megtanítottak arra is, hogyan kell a vizesköveken a késeket élezni. Sokat láttam, miként faragják a kerekek küllőit, talpát a vonószéken – a megfelelő sablonok után -, hogyan fúrják, majd mélyítik a kerékagyban a kanálszerű vésőkkel a küllők fészkeit.

Egyszer aztán kiderült, min mosolyognak az inasok meg a segédek: azon, hogy a vonószéken ülve a gatyám szára seperte a műhely földjét, csonka lábszáram is leért a földig. Mit tegyek, ha ekkorára kinőttem a Sárrét sarából?

Kerekes Mihálynak, az első mesternek feltűnt egy napon, mekkora lapátkeze van ennek a legénynek. Magához szólította. János oda bicegett.

- Te, János! Téged az Isten is stájgerolónak teremtett. Kár, hogy ilyen bice-bóca vagy. Az nem vóna nagy baj, ha bottal járni tudnál. De ezek a mankók? Értesz egy keveset a betűvetéshez? Oszt számolni tudsz-é?

- Tudok hát – vágta oda János nem kis hetykeséggel – megtanultam én Pázmándy tanító úr előtt a négy elemiben. Gimnáziumba már nem mentem a kálvinistákhoz, akiknek kihelyezett eskolája vót Kabán. De bátyám, nem gyalogolni szeretnék én, ha’ lovagolni!

- Ebugatta fattya! Meg lesz az is. Helvét vallású vagy, hogy a kálvinistákhoz nem akartál járni?!

- A’ hát. Annak keresztelt a pap. De, bátyám, mi az a stájgeroló?

- Fiam. A faanyagot erdőgazdáktól, parasztoktól, kereskedőktől vesszük, amikor nem a saját erdőnkből vágjuk ki az arra érett fákat. Ezek ritkán tölgyek, de többnyire ákácok. Vásárokra is eljárunk. Ott aztán kell csak igazán alkudozni a konkurencia ellen. Ha igaz, ott válik be tudásod és testi adottságod, ha jól sejdítem – fejezte be az öreg a magyarázatát, majd így folytatta:

- Na, gyere csak közelebb. Menjünk be a műhelybe. Mutatok valamit.

Azzal betessékelte a legényt, aki beütötte fejét a szemöldökfába. – Úgy kell neked – mosolygott az öreg a bajusza alatt.

Leültek. Mihály bácsi a kostök-zacskóból megtömte a pipáját, a tűzhelyből zsarátnokot vett elő, puszta kézzel, amin a legény úgyan elcsodálkozott, hogy már el is felejtette vakarni beütött feje búbját.

- Húzd ide, velem szembe, a hokedlit, fiam, és húzd fel a gatyaszárat, hadd lám’ a lábod szárát! Úgy. Támaszd a lábod a mankóidra!

A mester egy ládából nagyobbacska palatáblát vett elő, mint amilyennel az iskolás gyerekek szoktak vót járni, és bodor füst eregetése közben rajzolni kezdett.

Az ámuló fiú szeme előtt valami, üreges lábszárféle kezdett kibontakozni a táblán futkározó palavessző nyomán. Az után meg egy lábfej, ami nagyon hasonlított Elek Géza csizmadia kaptafájaihoz. Fönt, a boka-részen még át is volt fúrva, akárcsak a valódi kaptafák, hogy ki lehessen őket húzni a lábbeliből. Az öreg olyan akkurátusan rajzolt, hogy a jó eszű fiú megértette, a mester hús-vér, elveszett lába helyett fából rajzol neki bal és jobb lábat. A palatábla be volt kockázva úgy, hogy a méretarányok is kivehetők voltak. A mester elégedetten nézett a művére, majd a fogai között megszólalt:

- Osztég hányas lábon jártál, János fiam?

- Nem tudom én, de megvan még otthon, Kabán egy bocskorom. Elek Géza bátyám azt mondta, neked van, te kölyök a legnagyobb lábod a faluban.

Ekkor Mihály bácsi egy colostokot vett elő a majorpank fölötti polcról.

- Tedd csak, fiam úgy egymás mellé az ökleidet becsukott ujjakkal, hogy az öregujjaid egymás felé mutassanak, és összeérjenek! Az angyalát! – rikkantott az ámulattól az öreg egy nagyot.

Erre a füstölgő pipa kiesett a szájából a műhely kemény pádimentumára, el ugyan nem törött, de kupakja kinyílván, a pipából a még izzó dohány rápattant a karikában ott szunnyadó Baltazár két füle között a fejére. A macska jó nagyot nyikkant, mintha csak a farkára léptek volna, magában keményen szidta Kerekes uramat, miközben mancsát váltogatva kaparta a füle tövéről a parázsló dohány maradékait. A műhelyben égett macskaszőr szaga vegyült el a sokféle fa illatával. Baltazár bosszút esküdött, legközelebb megeszi az öreg kolbászos rántotta reggelijét, és keserves nyávogás közben kioldalgott a tornácra, Gyapjas kaján nevetéstől kisérve.

- Megérdemelted, világ lustája.

Bent, eközben a sokat látott mester még mindig a colostokot vizslatta.

- Ez lehetetlen! Egy sukk olyan tizenkét collnyi szokott lenni. Ennek a fiúnak meg tizennégy is megvan a két ökle távolsága. Jól láttam én! -

azzal a fiúhoz fordult:

- Az úgy van, fiam, hogy a különböző fákat ölre vesszük ugyan, de a nemesebbjét, a szilt, a tölgyet, a nyírt, a homoki ákácot, améknek sűrűbbek és keskenyebbek az évgyűrűi, azokat sukkra válogatjuk. Mék’ lészen jó kerékagynak, talpnak, szóval a nagyobb daraboknak.

*

Az ügyes legények a mester rajza után hamarost elkészítették János falábait. Lábszárcsonkjai passzentosan belecsusszantak a kivájt és bélelt pótlásokba. Sőt! Azok még fel is ütköztek egy puha bőrrel kipárnázott tartón, ami az üreges pótlás megfelelő magasságában volt elhelyezve. A legnagyobb csoda azonban a lábfejek pótlása volt: a lábszár-pótlások alja úgy volt kifaragva, hogy a pótlábfej hosszirányban egy tengelyen elfordulva, korlátozottan billegni is tudott. Nem volt merev. Jól lehetett tehát velük az ép lábak járását utánozni. Magukat a pótlásokat szíjak tartották meg leesés ellen a térdek és a derék fölötti kötésekkel.

Az így elkészült mesterművel jó időbe került, amíg János újra megtanult járni. Sokat segítettek a műhely legényei. Mire a bocskora megjött Kabáról, már ügyesen lépegetett abban a legények nem kis csodálkozására, mert a mester szerint a bocskor mérete negyvennyolcas volt. Ezt Miska bácsi előre megkérdeztette Elek Gézától, akitől keményszárú, rámás csizmát is rendelt a fiúnak. A szokatlan vállalás miatt Jánosnak kétszer kellett próbára menni az öreg csizmadiához, Kabára.

János kitanulta a bognárok faanyagainak a tudományát. A céh bírája, Désdy uram áldását adta a hátasló megvásárlására, aminek ára jókora summát tett ki, de azt remélték, a ráfordított összeg hamarosan megtérül.

János lóháton járta a Sárrét úttalan utjait, meg a korabeli postautakat, amik a Hortobágy szélén, Nádudvaron keresztül vezettek Debrecen irányába. Ezt az utóbbi utat kerülte – jó oka volt rá -, csakis akkor ment arra, ha az elkerülhetetlen volt.

Szívesen járt viszont Ladány és Karcag irányába, ahol gyakorta meglátogatta az Ágota csárdát. Megismerte a környék összes csárdáját. Kifejezetten kerülte viszont azt a csárdát, ami Kaba és Báránd között volt nem messze, a bárándi út mentén, bal kézre, ha az utas Báránd felé tartott, nem sokkal a kabai kertségek elhagyása után. Még a nevét is szerette volna kitörölni az emlékezetéből.

Ami igaz, az igaz: János szerette a bort, de le soha nem itta magát. Többnyire a fa vásárlások áldomása vitte a csárdákba, korcsmákba.

A csárdásnék nem nagyon érdekelték, pedig azok hamiskásan pillogtak rá. Tetszett nekik a fiú délceg termete, takaros, mindig tiszta ruházata. Na, Istenem! Egy kicsit furcsán rakta a lábait maga elé, jártában. Járásáról mendemondák keltek szárnyra: a Napóleoni harcokban sérült volna meg, kapcabetyárok lőtték el a lábát valahol a nádasban, de ő azon mód kitekerte kettőnek is a nyakát. Mások azt mondták, nádi farkasokkal gyűlt meg a baja.

Híressé még sem a róla terjengő hírektől, hanem csárda béli tetteitől vált. Nem, nem duhajkodott, nem múlatott betyárosan, csak kellemes, mélyen zengő hangján nótázott, többnyire szomorú nótákat, a néhány szál cigány kísérete mellett, akiket mindig rendesen megfizetett. Mi volt hát hírnevének az oka, amiért Kenyeres Janit Bihar és Szabolcs szerte Vaskezű Jánosként tisztelték?

*

Egy-egy kiadósabb áldomás után rávették, vegyen részt a csárdában az erővel való virtuskodásban. Versenyt ugrani, birkózni ugyan nem tudott a lába miatt, de hatalmas kezeivel igen jól bánt. Senki emberfia, sem mert vele ökölszorításban kiállni, mert a mindenkiénél hosszabb karjával, erős csuklójával, nagy tenyerével, amiben csaknem mindenkinek elveszett a keze, mihamar lenyomta bárkinek az öklét, hogy az csak úgy koppant a földbe ásott lábakon álló tölgyfaasztalon. Ilyenkor mindig a vesztes fizette a következő itókát, amit a kikapós csaplárosné öntött a fakupákba.

Nem tudni, hogy a koppanásokra vagy a vesztes feljajdulására, elnyomott káromkodására bekövetkező, jóízű kacagásra-e, de Holló, a János lova, gazdája minden diadala után harsányat nyerített. Egyesek azt sugdosták, a Holló táltos volna, aki ilyenkor az erőt fújja a gazdája szájába. Pedig az csak békésen ropogtatta az elébe vetett szénát vagy abrakot. Kanalas Péter, a bolyongó mesélő egyszer állítólag látni vélte, a Holló holló képében elrepült volna Kabának a nádudvari Sulymos csárda legelőjéről. A csárda a Tökhalmon állt, ami juhlegelő volt. Pétert meg azért hívták kanalasnak, mert evő kanala gém csőréből való volt. Mondták is neki a Sándoros* csárda vendégei Nagy-Rábé közelében:

- Nem bort talált kend a csőrével egy kicsit sokat kanalazni, hogy lovat látott repülni Kaba irányába?

(*Ezt a csárdát azért nevezték Sándorosnak, mert később állítólag Rózsa Sándor is járt ott. Eredeti megnevezése nem ismeretes.)

A Patkós csárdában történt egy ízben, ahol még nem ismerték a vaskezű Jánost, hogy Füredről egy túlzottan is vidám társaság vetődött be, midőn János békésen falatozott csillagos nyelű bicskájával a csárdásné által elébe tett sódarból és foszlós fehér kenyérből. Rá veres bort ivott, ami állítólag Egerből, az érsekség pincéjéből lett ötön véve*.

(*ötön véve: öt ujjával elvéve)

Egy Nemes Dani nevezetű csikós legény azzal hencegett, nincs az egész Alföldön senki, aki őt lebírná ujjhúzásban. Jánost is bégázták, tegyen próbát Danival, ha a bátorság nem száll az inába. Ám János nem állt kötélnek. Ott maradt ülve a földbe ásott lábú lócán, a hasonló asztal mellett. Intett a fogadósnénak, vinné el a megmarad ételt, és hozna még egy kupa bort neki, mert az nagyon csúszott a fiatal hagymával elfogyasztott sódar után.

Dani azonban útját állta az asszonynak:

- Én fizetem az úrfi borát, ha legyőz ujjhúzásban, de az egész csapszékét is. Vagy ő, ha veszít ellenem.

- Kenyeres János a becsületes nevem. Nem szeretem, ha úrfinak szólítanak holmi gyüttmentek – mondta csendesen János, és ekkor még mindig ülve maradt.

Hirtelen csend lett az ivóban. Özvegy Pók Piroska utolsót simított Légy Lenke vadonatúj, házi szőttes ruháján a gerenda zugában, nehogy zümmögni merészeljen. Abba maradt a pipák állandó szortyogása, az iccék és a meszelyek kalamolása is alább hagyott az öblítő dézsában. Egyedül a rakoncátlan szél hozott a Tiszáról tiszta illatokat, besüvített a keskeny ablakrésen, miközben istenesen megrázta az ajtó előtt nyikorogva himbálódzó cégért, és jókora adag mintát vitt a pipafüstből a levegőségbe, a pitvar szabad kéményén keresztül, ahonnan sziszegve távozott.

Az asszony ijedten vitte be a törékeny holmikat a kármentőbe. – Ebből csetepaté, verekedés lesz. Jobb az óvatosság – gondolta.

Ekkor János felegyenesedett, és jellegzetes járásával előrébb lépett a csípőre tett kezű Dani felé. A mestergerenda alatt egy szikrányit le kellett hajtani, a fejét bele ne üsse abba.

- Hát kendben kit tisztelhetek?

Dani egy gondolatnyit hátrább lépett a neki nyújtott jobb kéz elől, majd a karikást áttéve a bal kezébe kezet nyújtott, és egy kicsit megjuhászodva megszólalt:

- Nemes Dani vónék Haraszti nemzetes uram ménesétől. Ezek itt a cimboráim és Szolnoki Sándor bátyám a ménesgazda.

János a többiek felé biccentett.

- Na, akkor üljünk az asztalhoz! Jobb vagy bal kezes kend, Dani? – kérdezte János - mert a szerint kell leülnünk.

- Én bal kezes vagyok. Sejdítem, ez nem zavarja kendet?!

- Engem nem – azzal János feltűrte bal karján a gallér nélküli, kékfestő inget.

Leült a két férfi egymással szemben. Dani karjában dagadtak az izmok, lelkében a korábbi próbák sikerén az önbizalom, és nyújtotta János felé bal keze kissé begörbített, középső ujját. János ekkor emelte fel a bal kezét az asztal alól. A középső ujjak egymásba kapaszkodtak. Dani hatalmas szorítást érzett az ujjperceiben. Rémülten látta, ujja töve lilul. Próbált nagyot rántani a kezén. Teste minden erejét beleadta a rántásba, ahogy a jobb kezével a faragatlan asztal peremébe kapaszkodott. De hiszen, mintha a váradi hegyet akarná elhúzni, olyan érzése támadt. Aztán ellenállhatatlan erő húzta az asztal másik oldalára. János hang nélkül, lassú, egyenletes húzással áthúzta a Dani felső testét a saját oldalára úgy, hogy a Dani feje már azt a lócát érte, amin János ült, majd csendesen megszólalt:

- Elegendő-é kendnek ennyi? Mert ha nem, megmutatnám még a hüvelykhúzás mikéntjét is.

- Elegendő, elegendő! – jajgatta Dani – Még letépi az ujjamat! – azzal a szájához kapta elzsibbadt ujjait, és elismerőleg bólintott – Ezt megnyerte kend. Bort mindenkinek! Azt a hüvelykhúzást meg megmutathatná. Hadd okuljunk mindannyian.

Ekkor a háttérből Szolnoki Sándor bácsi lépett elő, és fennhangon megszólalt:

- Egészségére, Vaskezű János uram, és mindannyiónkéra!

Felhajtották a bort, majd az öreg Dani felé fordulva mondókáját folytatta:

- Neked meg, Dani fiam jó lecke volt ez, hogy ne kössél bele még az élő fába is. Tiszteld az idegeneket, a nálad erősebbeket. Mindazonáltal a hüvelykhúzásra magam is kiváncsi vónék, ha bémutatná kend.

- Szívesen, ménesgazda uram – kezdte János – Az öregapám öregapja mesélte, hogy eleink az íjak idegét akként húzták a hüvelykujjukkal, hogy annak vége a középső ujjuk második percén nyugodott, mutató ujjuk pedig a hüvelykjüket támasztotta. Így sokkal nagyobb erőt lehetett a húrra kifejteni, gyorsabban el lehetett pattintani azt, és pontosabban lehetett célozni is az ellenre. Megpróbálja velem ezt valamelyikőjük?

Senki sem jelentkezett, de mindenki jó kedvűen kacagott. Dani próbálgatta az ujjait a látottakhoz és a hallottakhoz igazítani. Közben azon morfondirozott, - karikással csak legyőzném ezt a híres Vaskezűt.

*

A farönkök két-három évet is szikkadtak a szárító csűrben, a kész szekéralkatrészek, kerekek, lőcsök, első és hátsó saroglyák, stb. pedig a gazdák padlásain, mielőtt szolgálatba álltak volna. János már rég nem volt éjjeliőr, de mindig szívesen időzött a szárítók és a műhely kellemesen ismerős illatában. Most szigorú tél volt, nem ez volt a bognárok munkája dandárjának az ideje. Mindenki a meleg búbos kemencék, kályhák köré telepedett. De ez sem volt a tétlenség ideje. Többnyire ilyenkor készültek a szerszámnyelek, hasznos faeszközök, gyűjtő és forgató vellák, gereblyék, tilolók, fakutyák, faragott sámlik, még sótartók is, amelyek szinte nélkülözhetetlenek voltak az akkori udvarokról, háztartásokból. No, meg hát jókat diskuráltak, folyt a mese. A mesélés mellé néha egy kis papramorgó és borocska is akadt, amitől megeredt az emberek nyelve. A korai sötétség miatt meggyulladtak a mécsesek és a gyertyák. Az imbolygó fények egymással viaskodó, táncoló árnyakat vetettek a szerszámokkal teleaggatott falakra.

Csikordult a műhely nehéz tölgyfa ajtaja, és a hófúvásból a melegre belépő, nagyszakállú hóember adjon isten jó estét köszönt az iddogáló társaságra. Tiszai Károly volt az, a kovácsok egyike, akikkel a bognárok meglehetős egyetértésben és egymásra utaltságban dolgoztak, készítették a szekereket és egyéb, főleg mezőgazdasági eszközöket.

- Hujj! - fújt nagyot a kovács, miközben leseperte magáról a havat. – Odaki’ farkasordító hideg van. Jön Sisvai hidegje!

- Húzódjék kend közibénk, akad itt még egy üres kupa is a számára! – szólt az első mester, akit az idő közben deresre festett.

- Üres kupa otthon is lett vóna. Tőtenek is kendek bele valamit?

Már ugrott is az egyik legény, és bort töltött a jó nevű mesternek egy kis csobolyóból, aki a férfitársaságra köszöntötte, majd miután megtörölte a szakállát hozzáfűzte a köszöntőhöz:

- Jó ez a bor, de nagyon kis csobolyó íze vagyon! – mindenki kacagott, és a legény újra töltött a kovácsnak.

János csak kelletlenül mosolygott, mert a Sisvai név mellbe vágta. Most, hogy közeleg a kisded születése, hamarosan vége az úr ezernyolcszázhuszonharmadik esztendejének. Kerekes uram észrevette János színeváltozását, és rákérdezett:

- Mi lelt, János fiam? Tán vackorba haraptál? Olyan kesernyés az ábrázatod.

Minden szem Jánosra szegződött, aki egy kicsit feszengett, de lassacskán nekilódultak a szavai, mert úgy érezte, családias részvét és szeretet árad felé.

- Enyhe idővel köszöntött ránk ezernyolcszáztizenhat Boldogasszony havának eleje. Szinte tavaszias volt a levegő. Már mindenki azt hitte, megette a kutya a telet. De hiszen nem véletlenül hívták a régi öregek a januáriust a förgeteg havának, mert a hónap végére, nagy hirtelenjében, lett olyan kemény hideg, óriási széllel, zimankóval, ami a Kárpátok felől zúdult az Alföldre, hogy a jótét lelkek még a kutyájukat sem verték volna ki házból. De menjünk csak sorjában!

Huszonkilencedikén vagy harmincadikán, már nem emlékszem pontosan, de, hogy hétfői nap volt, az bizonyos, hívattak volt a kabai szárazmalmok bírái – mellesleg mondván, már akkor is vót Kabán vagy huszonhárom szárazmalom -, vinném el nígy lúval a nádudvari postakocsit Bárándra, amiben a tekintetes Sisvai István postamester ült egy amolyan gyengécske, béleletlen, szűrszerű köpönyegben. Nádudvarról való elindultjakor ugyanis a szebbik orcáját mutatta az időjárás. Ám midőn Kabán lovakat váltott volna, már ugyancsak üvöltött a förgeteg.

János itt egy kis szünetet tartott, ivott pár kortyot a kupájából. A műhelyben csak a dobkályha duruzsolása hallatszott, minden szem rászegeződött, feszült figyelemmel, a beszélőre. Sanyi, az egyik inas még a száját is tátva felejtette a nagy érdeklődéstől.

- A bírák le akarták nagy erősséggel beszélni Sisvai uramat a bárándi útról, mondván: - Istenkísértés ez, nemzetes uram, ilyen cudar időben útnak indulni.

Sisvai uram azonban nem állt kötélnek. Erősködött, neki még napnyugta előtt Bárándon kell lennie, mert a sógora, a katolikus vice esperes nagybeteg, aligha éri meg a reggelt. Ezt a vice esperest Simko Joachimnak hítták, ennek a húga vót Sisvai nemzetes uram hitvese. Hétszáznyolcvankilenctől szógált plébánosként Bárándon, azut’ ű lett a Sárrét vice esperese haláláig, ami azért, hogy elibe ne vágjak a történteknek, nem következett bé másnapra.

Béfogtam hát a község forspontos lovait a postakocsi elé, és a kabaiak nagy marasztalásai, óbégatásai közepette elindultunk a Bárándra vivő út felé. A faluszéli nagy sástónál jobbra kanyarodtunk, ahun az út elvált a Tetétlenre vivőtől. Nehezen haladtunk. Szinte semmit sem lehetett látni, úgy vágta a havat a szél az orcánkba. Sisvai uram kopogtatta a kocsi elejét, igyekezzünk jobban.

A kocsinak hintószerű kialakítása vót, zárt utasfülkével. Sisvai nemzetes uram abban gubbasztott, meglehetősen dideregve. A gyertyákkal világoló lámpák, amik a kocsi oldalain és a bak előtt voltak elhelyezve, nem világoltak, már régen eloltották őket a heves szélrohamok, amik üvöltésétől hallani is alig lehetett valamit. Azért csak elevickéltünk a falu szélső házaiig, ahun a kertségek kezdődtek. Az út egyre járhatatlanabb lett. Alig hagytuk el a kerteket hallottam, a hajszás oldali lovak patái alatt beroppan a jég. Rövidesen csánkig járt mind a nígy lú a jeges pocsolyába’.

Alig telt el egy fertály óra, amikor egy befagyott kottyanóhoz értünk, amibe a lovak szügyig beleszakadtak, és a kocsi is megfeneklett a fagyos sárban. Tudtam, innen se té, se tova.

Azért leugrottam a bakról, és a vezér lúhoz cuppogtam a sárban, aminek a teteje szinte rögvest be is fagyott, miután a lovak felvágták. Biztattam a lovakat, de azok még mélyebbre süppedtek. Visszamásztam a kocsihoz, mondottam Sisvai uramnak,

- Innen gyalogszerrel sem messzire lenne a Nádas csárda. Oda elérhetnénk, mielőtt megvesz minket az Isten hidege.

- Én nem megyek innen, egy tapodtat se. Igaz, fázok. De ha kend ide adná a subáját, akkor kibírnám reggelig.

- Dehogy adom a subámat az uraságnak! – kiáltottam – akkor én fagynék meg. A bocskorom, gatyám kötésig olyan már mintha egybenőtt vóna. Úgy rám fagyott a latyak, mint egy páncél. Kend legalább száraz.

- Kendért nem lészen akkora kár, mint érettem. Meg aztán kendnek se kutyája, se macskája. De nekem sok gyermekeim vagynak.

Azzal elővette Sisvai uram a bibliáját, és példabeszédeket kezdett vót nékem prézsmitálni a felebaráti szeretetről, meg a mennyeknek országárul. Az élet utáni ösztön mindezek ellenére azt diktálta nekem, a subát neki által nem engedhetem.

Még egyszer szóvá tettem, elsegítem a csárdáig. Az öreg nem állt kötélnek. Sőt!

A kocsi hágcsójára kilépve, le akarta vót tépni rólam a subát. A vézna kis ember a hágcsón állva sem volt nagyobb nálam. Bezzeg a szája!

- Kend egy éhenkórász kálvinista!  Még a vallását is lopta! – kiáltotta – Nekem a sógorom a sárréti katolikus vice esperes. Hogyan merészel kend, koszos jobbágyként, nekem ellent mondani?!

Ezt tovább ne tűrhettem. Visszalódítottam az uraságot a kocsiba, rácsaptam a fülke ajtaját. Hallottam – a nyekkenés után – az uraság tovább szitkozódik, majd buzgón imádkozni kezd.

Itt a nagydarab ember könnycseppet morzsolt ki a szeme szögletéből, krákogott, ivott pár csepp bort, megköszörülte a torkát, és folytatta:

Elkecmeregtem a bal kézre eső csárdáig. Az indulattól vagy a hidegtől, nem tudom, mennyi ideig birkóztam a rettentő förgeteggel, amíg felviláglott a csárda fénye. Nádas Mátyás bátyámnak elmondtam, mi történt. A csárdabelieknek könyörögtem, mentenék ki szorult helyzetéből Sisvai uramat. Azután elaléltam.

Arra ébredtem, valaki rázza a vállam. Már világos reggel vót.

- Serkenjen kend! Itt vannak kendért a kabai hajdúk. Ki akarják kendtől tudakolni, miért nem segítette Sisvai urat a csárdáig.

Az ébresztő Juliska vót, Nádas Mátyás uram nagyobbik leánya. A történteket a községházán tudtam meg, ahova bénaként vittek el, mert nem bírtam lábra állni.

A csárdásék a kocsijában ülve, imádságos könyvét és olvasóját a kezében tartva, nyitott kék szemekkel az ég felé tekintve, merev fagyhalálban találták a nádudvari postamestert. A test bevitetett a községházához, ott a falnak támasztatott, de úgy eldűlt, mint egy faragott kép.

Az előjáróság tényleg meghallgatott. Nem találtattam bűnösnek. De Bárándról visszahallottam, én öltem vóna meg a postamestert.

A többit már tudják kendek. Ott fagyott el mind a két lábom. Simkó Joachim nem sokkal élte túl a környezetéből kiszivárgó pletykát. Húsvét vigíliáján már nem ő tartotta a szentbeszédet. Kiköltözött a temetőbe a teste, a lelke meg a katolikusok istenéhez.

Ez volt hát az én históriám, amelyben az Úr akaratából megcsonkult a testem, és a lelkembe bele költözött Sisvai hidegje, hogy egész életemre egyedül maradjak - fejezte be Kenyeres János hosszas mesélését.

A műhelyre dermedt csend ereszkedett. Az emberek sokára ocsúdtak. Lassan szedelődzködni kezdtek. Ki-ki haza tartott. Ekkor halkan, de teljesen érthetően megszólalt Kerekes Mihály, hogy mindenki hallja:

- János fiam! Holnap karácsony szombatja jövend, és tudd meg, utolszor a remény hal meg, és a megbocsátás végtelen. Bocsáss meg hát magadnak is. Vésd jól az eszedbe, az ember itt a földön sokféle, de odafent a mennyekben egy az Isten.