1. A kunok magyarországi tömeges betelepedéséről és harci szolgálatairól

Szent László királyunk 1091-ben a lebunioni csatából Kapolcs vezetésével visszafelé tartó kunok hazánkat támadó csoportját verte le.
Az 1222/23-as mongol hadjárat azonban szétzilálta a kun törzsszövetséget. A kunok egy része nyugat felé húzódott, s ezáltal Moldvában megszaporodott jelentősen a kun lakosság, s elfogadta a keresztény uralkodók védelmét és hittérítését. IX. Gergely pápa megbízásából a Kárpátokon túl (Olt, Duna, Szeret folyók között) új püspökséget állítottak fel számukra, melynek székhelye Milkó lett. Cumániát, Kunországot II. András fia kormányozta Erdéllyel együtt. 1233-tól Kunországot besorolták a magyar korona országai közé, Béla herceg (IV. Béla király) a „Magyarország királyának elsőszülött fia és Kunország királya… Comanieque rex) címet használta. A tatárjárás azonban szétszórta a kunokat, a kun püspökséget megsemmisítette.
Később Kötöny (Kuthen) kán kunjainak 1239-ben a mongolok elől menekülve kért bebocsátást Magyarországra. A befogadást az 1240-es Kő-i (bánmonostori) egyezményben rögzítették, melyben a kunok elismerték a magyar király főségét, s hadiszolgálatuk fejében megkapták a vendégnépeket megillető kedvezményeket: részleges adómentességet, saját törvényeik szerinti élhetést.
Az eltérő életmód számos összeütközés forrása volt a kunok és magyarok között. A tatár előőrsök soraiban kunokat vélők lázítása nyomán 1241-ben kitört pánikban Kötönyt megölték, amikor a királyhoz tartott magát és kunjait tisztázandó céllal. Emiatt a feldühödött kunok kivonultak az országból nagy pusztítást hagyva maguk után.
IV. Béla azonban az újabb mongol támadástól tartva 1246-ban ismét behívja és befogadja a kunokat. A becslések szerint 60-70.000 fő kapott helyet az Alföld gyéren lakott részén, a Duna-Tisza közén, a Körös-Maros-Temes folyók és a Zagyva völgyének vidékén. Hat kun és egy jász törzs volt a betelepülő. Ennek az új szövetségnek a megpecsételésére a kun főemberek kettévágott kutyára tett esküje és István herceg (V. István király) és Zayhan kán lányának, (Kun) Erzsébetnek 1247-ben megkötött házassága szolgált. Ebből a frigyből született 1262-ben hatodik gyermekként, ám első fiúként IV. László királyunk, akit a magyar történelemben Kun Lászlónak is nevezünk. Tízéves korában lépett a trónra. 1272. szeptember 3-án koronázták meg. Kiskorúsága idején 1277-ig anyja (Kun) Erzsébet és környezetének főúri csoportjai kormányoztak helyette.
A magyar királyok seregében a nagyurakon és a köznemeseken kívül az ország különböző peremvidékeiről származó partikuláris nemesek, az egyházak harcos jobbágyai, a melléktartományok harcosai, a kun, jász, székely, besenyő, káliz fegyveresek, a templomos johannita lovagok, a királyi udvar nemes ifjai, a királyi és királynéi fegyvernökök, a feudális nagyurak magánszerviensei, városok által kiállított kontingensek és a nem rendszeresen fegyvert fogó közrendűek harcoltak.
A kunok betelepülésének következtében fokozódott a könnyűlovas pásztorkatonák fontossága és létszáma, s jelentős hatást gyakoroltak a magyar hadviselésre. Lovasnomád taktikájuk hatékonyságát felismerték a magyar seregek vezetői. A kun lovasok fegyverzetét és felszerelését a XIII-XIV. századi templomi freskókról és a kéziratokat díszítő miniatúrákból ismerjük. A könnyebb fegyverzetű harcosok lovai kisebbek voltak. A kunokéi kis termetű, nem tetszetős, de igen szívós állatok lehettek.
1260-ban Béla király megpróbálta birtokba venni Stájerországot. Seregében a saját katonaságán és a nagyurak csapatain kívül kun, székely, vlach, orosz, lengyel, bosnyák, bolgár csapatok is voltak. Az előhad, melyet István herceg vezetett, székely, kun, vlach könnyűlovasokból állt. Az 1265-ös kun felkelést István herceg verte le.
1278. augusztusában a kunok ismét hadba indultak, most már IV. László király oldalán, aki szövetségre lépett a magyarokhoz fordult Habsburg Rudolffal a cseh Ottokár ellen (dürnkruti csata). A magyar király serege főleg könnyűfegyverzetű kun, és a kissé nehezebb fegyverzetű magyar íjászokból, valamint közelharcra alkalmas nehézfegyverzetű lovasokból állt. Az előhadat képező kun íjászlovasság mögött állt a magyar sereg két lépcsője (Csák Máté és Gutkeled István). A csatát a magyarok kezdték. A kun, majd a magyar íjászok több órás pusztító nyílzáport zúdítottak az ellenség jobb szárnyára.
A beköltözés után a kunok korábbi életformájukat folytatták, szabadon kóborló nyájaikkal megsértették a magyar birtokhatárokat, őrizték pogány szokásaikat. A pápáig is eljutott rossz hírük, aki legátust küldött a kun kérdés rendezésére 1279-ben. A legátus a magyar főurak és egyházi méltóságok panaszainak meghallgatása után rávette a királyt, hogy ismét kerüljön szabályozásra jogi formában a kun-magyar együttélés. IV. László király 1279. július 24-én adta ki első, 1279. augusztus 10-én második (keresztségi kiváltságlevél) kun törvényét. A kun főurak (Alpár, Uzur) elfogadták az oklevéli feltételeket, melyben belső ügyeik intézésére önrendelkezési jogot kaptak. (A magyar királyok közvetlen hatalmukat a kunok felett a mindenkori nádor által gyakorolták.) A törvény betartását előkelő kun túszokkal, a kunok hét nemzetségének egy-egy tagja, próbálták biztosítani, de a konfliktusok, melyek az életformaváltásból adódtak, alig szűntek, sőt az 1280 v. 1282-es kun lázadáshoz vezettek, melyet a főúri seregek a Hódtónál levertek.

A kunok hadijelentőségéről a következőket olvashatjuk: „A csak a magyar koronától függő kunok tekintélyes fegyveres erőt képeztek, egy csapásra megnövelték a királyi hadak erejét, s bennük a könnyűfegyverzetű, lovasíjász elem súlyát, amelyről az uralkodók külországi akcióit megörökítő nyugati források a XIII. század második felében gyakran külön említést tettek. Kristó Gyula szerint ebben az időben az ország maximális katonai erejét jelentő 40 ezer fegyveresből 10 ezer főt a kunok (a kunok és jászok) – B. J.) alkottak.”¹⁵
A kunok udvari befolyása 1290-ben megszűnt, amikor néhány kun főúr (Árbucz, Törtel, Kemencse) meggyilkolta Körösszeg váránál táborozó IV. László királyt. III. András, akit kun ellenes főurak támogattak, első intézkedése az volt, hogy megsemmisítette elődje összes törvényét, így az említett 1279-es kun törvényt is. Így a kunoknak az ország más fegyveres szolgálatra kötelezett csoportjaihoz kellett hasonulniuk.

A kunok jogaikért katonai szolgálattal tartoztak, s a királyi haderő meghatározó elemei voltak a XV. századig (1278-ig tíz hadjáratban vettek részt. Pl. 1260-ban 39 ezer, 1278-ban 18 ezer lovas fegyverest tudtak kiállítani. Később, 1290-től zsoldért harcoltak: 1291-ben Habsburg Albert ellen, 1298-ban a Rajna-vidéki hadjáratban. Az 1301-ben Magyarországra jött Károly Róbert szinte egyetlen katonai támasza a kunok voltak. 1304-ben Károly oldalán vonultak hadba Morvaország ellen 20 ezer főnyi seregükkel, 1322-ben több ezer íjásszal szálltak hadba a király utasítására János cseh királlyal, 1323-ban pedig a horvát-szlavón bán ellen. 1325-ben részt vettek a lázadó szászok leverésében, 1328-ban pedig Frigyes osztrák herceg ellen harcoltak magyar területekért. Nagy Lajos királyunkat is hűséggel szolgálták a kunok. 1347-ben részt vettek oldalán az olasz hadjáratban, sokan közülük a király kíséretéhez tartoztak, s első kun személyeket megnemesítő oklevél is Nagy Lajostól származik 1352-ből. Zsigmond király is a kun és a jász zsoldosokra támaszkodva tudta megszilárdítani hatalmát, 1402-1404 között a trónkövetelőkkel szemben mintegy 12 ezer fős zömében jászkunokból álló alakulat vett részt az ellentétek lecsendesítésében.
A kunok a feudalizálódás hatására elvesztették katonai mivoltukat. 1425-ben Zsigmond csehországi hadjáratában vettek részt más magyar seregekkel, mint zsoldosok. 1433-ban az ország védelmi tervében azonban már csak 200 fős bandériummal szerepeltek. Életükben ekkorra jelentős gazdasági és társadalmi változások következtek be. Később kiváltságaikért adózással fizettek, de katonai tudatuk még ekkor is erős volt.

2.1. A buzogány meghatározása:

1. „Az ütőfegyverek csoportjába tartozó ősi fegyver. A fej kiképzése szerint lehet tömör fejű, tollas, gerezdes és tüskés. Az utóbbit csatacsillagnak is nevezik. Alakra lehet körte alakú és keleti buzogány.”¹¹
2. „Rövid nyelű, fémbunkóban végződő, ütésre használatos fegyver.”⁹
3. „A szúró-metsző készségekkel ellátott botokon kívül olyan ütő-vágó szerszámaink is vannak, amelyeknek egyik végük bunkós, hogy nagyobbat lehessen velük ütni. Gyakran a sima botnak is fémsúlyzóval látják el egyik végét, hogy hatékonyabb legyen. Ez utóbbiak közé tartoznak a buzogányok, fejes vagy ólmosbotok, melyek régen nemcsak fegyverek, hanem hatalmi jelvények (pl. falusi bírói) voltak.”¹⁰
Bartha Júlia tanulmányában a következőket írja: „A rézfokos mutat formai rokonságot a kun sírokban talált fokossal, a legénybotban pedig a négy és nyolc tüskés vasból készült, a középkorban még fegyverként használt buzogány élt tovább. Az alábbinak, mint fegyvernek a megjelenése Közép-Európában a kunokhoz kapcsolódik. Legarchaikusabbnak a négytüskés buzogányt tartják a kutatók… A köpűs csillag- vagy gömb alakú rézből öntött legénybotok a pásztorok körében megmaradtak a virtus eszközének. A XX. század első felében még öntötték a kolompár cigányok, rézművesek. Az, hogy ennek a funkcióját veszített középkori fegyvernek népi változata nemcsak a Kunságon maradt fenn, hanem a közép-ázsiai pásztorok körében…”¹⁹

A fenti meghatározások röviden megfogalmazzák lényegét a buzogánynak, de nézzük meg történetét, jelentőségét a kunok életében.

Az emberiség legősibb védekező (ütő, zúzó fegyvere) eszköze, melyet élelmének megszerzéséhez, a vadak lebunkózásához is használt, egy egyszerű legallyazott fabunkó volt. A leletek tanúsága szerint az őskor és az ókor embere is méltányolta a bunkószerű ütőfegyver támadó lehetőségét. Előbb kőből csiszolta, majd bronzból öntötte a bunkó fejét.

 Nagy Géza vizsgálta meg a buzogány szó jelentését, s arra a következtetésre jutott, hogy az a kun nyelvből származik. (buz-boz = rumpere ige – boszkán = rumpens szabályszerű képzés folytán a rombolót jelentő szó származik

2.2. A buzogány története
A magyar buzogány szó ma rövidnyelű (kb. 50 cm hosszú), tömör ércgombban vagy szöges, görcsös bunkóban végződő, sújtásra, ütésre használt régi fegyvert (Kniezsa István szerint kun-besenyő fegyver) jelent.

 Kalmár János² megállapítása szerint a buzogány a 13. század folyamán a beköltözött kunokkal egyidejűleg jelent meg, s a 14. században jelentős szerepet játszó, általánosan elterjedt lovas fegyverré vált. (A honfoglaló magyarság ütőfegyverként fokost és csákányt használt.)

Szent László aranylegendáriumának (a vatikáni könyvtárban őrzik) egyik miniatúráján lovas kun vitéz csillagfejű buzogánnyal üti le a királyt. A képen jól kivehetők a buzogányfej csillagszerűen elhelyezett gúla alakú tüskéi.

A bronzból öntött, csillag alakú buzogányt kifejlett formában a 13. század végén, mint lovas fegyvert már rendszeres használják hazánkban. Könnyű páncélok áttörésére használták először.

Nyugat-Európában fejlődött ki a 14. század közepén a nehéz páncélt is áttörő un. tollas buzogány (a Képes Krónika miniatúráin látható), mely háttérbe szorította a harci fegyverek között a csillag alakú buzogányt, melyből igen gazdag, változatos gyűjteményünk van.

A legrégebbi példányok a legegyszerűbbek: gyűrű alakúak, kerületükön általában 4-5, négyoldalú, gúla alakú tüskével. A tüskék között a gyűrűcske alsó és felső szintjén egy-egy három oldalú kisebb tüske található.

A Képes Krónika és a Magyar Anjou Legendárium miniatúráinak viselettörténeti szempontból korhű voltát egyebek között a buzogány ábrázolása is bizonyítja: „Amint arra Kalmár János és Kovács László már rámutatott, a Legendáriumban a Szent Lászlóra sújtó kun buzogánya csillag alakú, amely a XIV. század közepéig használatos típus, a Képes Krónika címlapján a középen álló kun előkelő viszont tollas buzogányt tart a kezében, modernebb típusú fegyvert. A két mű tehát tükrözi a fegyverzetben a XIV. század közepe táján bekövetkezett változást, de ugyanez a fegyvertörténeti jelenség a korabeli falfestményekről is leolvasható.

A Szent László legendát megjelenítő falfestmények közül csillag alakú buzogányt ábrázolnak az 1300 körül készült bögözi (Mugeni, Románia), a XIV. század első felére keltezhető homoródszentmártoni (Martinus, Románia) és az 1350-es évekre keltezett karaszkói (Kraskov, Szlovákia) falképen, utóbbin két ízben is. Tollas buzogányt tart a kezében a Krisztus sírját őrző egyik katona a mártonházi (Ochtiná, Szlovákia) freskón, amely 1380 körül keletkezett. A buzogány típusváltása Magyarországon közvetlenül az 1360-as évek előtt következhetett be, valószínűleg Nagy Lajos 1347-1358-ig folytatott itáliai hadjáratai során, amikor a magyar csapatok a kor legjobb fegyvereivel felszerelt nyugati zsoldosokkal kerültek kapcsolatba.”⁴
A tudott vagy vélt lelőhelyei az Alföldre koncentrálódnak a csillag alakú buzogányoknak hazánkban. (fő lelőhelyei még: Balkán, Kijev környéke)

 2.3.A buzogányok osztályozása

A magyar buzogányok osztályozását Kovács László végezte el. Munkájában öt típust különböztetett meg:

1. A legrégebbi típusú (9-10. század) négytüskés buzogányt vasból vagy bronzból készítették, középen kerek lyukkal áttörték, ide illesztették a nyelet

2. típus a levágott sarkú, kocka alakú buzogány

3. típus négytüskés, dudoros

4. típusa tizenkét-tüskés (a hosszabb köpű a nyelet is stabilizálja)

5. típus a gömb- vagy hordóalakú buzogány, melynek tüskéi (dudorai) félgömb alakúak.

Szűcs Sándor⁵ azt írja, hogy az 1700-1800-as években az ónosfa és a buzogány volt a kedvelt botja a kunsági embereknek, de legkivált a legényeknek. Többnyire tölgyfából és somfából készítették, s vállig érő hosszúságú volt. Az istálló hídlása alá dugták, ahol hónapokig pácolódott, pirosodott, az amúgy is erős fa még jobban megerősödött. A hosszas pihentetés után a vastagabbik végét súlyosbították, megkeresztelték, azaz ha kifaragták, csipkézték, akkor a bicska nyomát ólommal öntötték be. Ekkor ónosfa lett a neve. Ha cifra rézgömböcskét húztak rá, akkor buzogánynak hívták, melynek volt feje, nyaka és nyele.

 „Nyalka gyerek, fogadd meg a szavam:
Este, reggel ne álld el az utam,
Mert hogyha a bőrödben nem nyughatsz,
Istenuccse, ónosfának szaladsz!”

A legények az ónosfát „tökéletesítették”, így lett belőle kálvinista kereszt: a vastag ólomöntés tövére nagy rézfokost húztak, s ettől a bot némileg kereszt
alakú lett.

A hatóság az újítást nem méltányolta. 1775-ben – a gyakori verekedések miatt – a nagykun kapitány elrendelte, hogy „senki a korcsmára fokossal, bunkós bottal vagy más efféle ártalmas eszközzel ne menjen, mert különben az illyettén nálla lévő ártalmas eszköz az olyantúl elvétetik; büntetésül pedig 12 pálcát azon belül elszenvedni tartozik”⁵.
A legények azonban nem akartak megválni kézbelijüktől, ezért alkalmazkodtak a körülményekhez. Levágtak a bot végéből, hogy bő ingujjukban hónaljig feldugva el lehessen rejteni. Egy karcagi 95 esztendős ember így emlékezett vissza ezekre az időkre: „Mintha üres kézzel ültek volna a legények a csapszékben, de ha úgy fordult, a másik pillanatban csattogtak a fák meg a buzogányok. Mint mikor felhő se látszik, csak már itt is van a zivatar.”⁵
A tiltó rendelkezés ellenére a csengőöntők és a juhászkampók készítői a nagyvásárokon továbbra is árultak buzogányfejeket. Üstfoltozó cigányok ócska üstök rezéből szépeket tudtak kalapálni. Néhányat mindig dugdostak a tarisznyájuk fenekén, s a cseperedő legényeknek ajánlgatták jó pénzért. A lakatosok és a kovácsok vasból készítették.

 Letőt rólam a számadás gondja,
Gyere komám, menjünk a csárdába.
Száz forintom a bugyelárisba,
Ólmos botom az ingem ujjába.

Az idősebbek szerint a megkurtított ónosfa és buzogány még veszedelmesebb eszköz volt, mint annak előtte, mert nem lehetett észre venni kinél van, kinél nincs.
Végül is nem a kunkapitányi rendelet csavarta ki a legények kezéből a híres ónosfát és buzogányt, hanem a szelídülő erkölcs tetette le velük, s váltak múzeumi tárggyá. Most békességes tanúi az ősök virtuskodásainak.

3. Kunhegyesi buzogány ill. legénybot gyűjtemény

2004 végén Oláh Lajos helytörténeti gyűjtőnek 147 db legénybot volt tulajdonában, melyek zömét a Nagykunságban gyűjtötte össze.
Oláh Lajos gyűjtő elmondása a kunhegyesi buzogány megtalálásáról, lelőhelyéről: „Oláh Sámuel a Bigében (Kunhegyes északkeleti határában) szántott, s szántás közben egy buzogányt fordított ki a földből az eke. A család ezt több évtizedig őrizte, mint ereklyét, mint talizmánt az ősi kunok emlékét. A Bige határrészhez közel eső kunhalom a Törökbori-halom, melynek környékén egykor csaták zajlottak (1686). Elképzelhető, hogy a buzogány ekkor került a földbe)
Oláh Lajos így folytatta történetét: „A dűlő utakat vagy laposokat egy-egy redemptus gazdáról nevezték el, mert a földje, tanyája ott volt. Kunhegyes északkeleti határában ezt az utat a Koczó redemptus családról nevezték el Koczó-dűlőnek (mai neve Sárga út).
1958-ban ezt a tanyát a termelőszövetkezet a Pilák családnak utalta ki, adta oda, mert hárman is dolgoztak a családból a tsz-ben. Amikor Kunhegyesre beköltöztek a tanyáról a Hajnal utcába, akkor a behozott vasak, szegek között egy buzogányt találtak. A Pilák-család nem tudta, hogy hogyan került tanyájukra, a szeges ládába volt bedobva a régen, szántás közben Oláh Sámuel által talált buzogány. Pilák Antal bátyámtól vettem meg azt 1992-ben. 500 Ft-ot ajánlottam érte, de ő ebből kétszázat visszaadott.

(Két darab bronz gyűrű is előkerült Kunhegyesen, melynek egyikét Párdi Mihálytól, másikát pedig egyik munkatársamtól kaptam. A jelzés mindkettőn hasonló a Pálóczi Horváth András által kiadott könyvben leírtakkal. Ez azt bizonyítja, hogy régi kun emléket őriztek a helybeliek lakásaikban. Mindig voltak olyan redemptus gazdák, akik megőrizték őseiknek, a kunoknak tárgyi emlékeit.”

3.1.  A bot, mint szimbólum
Bot: a gyalogjárást biztonságosabbá tevő, megmunkált, formált husáng. Bizonyos foglalkozások, tisztségek (bíróbot) nélkülözhetetlen tárgyi kelléke. Pásztorok, csőszök, kerülők, erdőt, hegyet járó emberek nem indulnak el bot nélkül.

Készítésük legnagyobb mesterei a pásztorok voltak, akik a kiszemelt fát gyökerénél, bunkóval vágták ki. A bunkósbot egyben védekező fegyvere a gyalogos vándornak. Egyes tájakon, pl. a Felföldön a bot hozzátartozott a férfiviselethez. A felnőtt ember bottal indult a vásárba, búcsúba, lakodalomba, másik faluba, messze városba, de még a bíróságra is. Voltak olyanok is, akik 3-4 különböző formájú botot is tartottak otthon.

A pásztorok különösen kedvelték az ólmos végű, fém- vagy csontbetétekkel díszített bunkósbotot. A pásztorbot fontos munkaeszköze, terelőeszköze volt a pásztornak. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához mérte, álla alatt kb. 20 cm-re kellett, hogy érjen. Vastagságát tetszése szerint választotta meg, de minden esetben keményfából készítette: árva tölgy, szilfa, somfa, galagonya, kőrisfa stb., vagy a kivágott, megszárított fatörzsből hasította és faragta ki (húzott fa), vagy az alkalmasnak talált fiatal, bot vastagságú fát vágták ki, melyet különböző edzésnek tettek ki (trágyacsomóban érlelték, tűz fölött pörkölték, füstölték, olajjal, mésszel, zsírral kezelték). Vásárokon is árultak botokat, s egymás közt is cserélték. A hétköznapokon használt bot dísztelen, az ünneplő (parádés) díszes volt. Tereléskor a pásztor intett vele a kutyájának vagy bojtártársának, utána dobta a jószágnak vagy ütötte vele.

A pásztorbotok pásztornemenként változtak: a csikós vékonyabb, a kondás derekánál görbülő, a gulyás nagyobb bunkósbotot (fütyköst) hordott. A juhász sajátos botja volt a juhászkampó. A pásztor a botját mindig magával hordta. Ünnepi botjainak elsősorban dísz, játék, tánc funkciója volt, s csak szükségből önvédelmi eszköz. A fában gazdag tájak pásztorai (Erdély, Dunántúl) általában faragással készítették (domborított faragás), az Alföldön ólmozással, csont-, szaru-, rézberakással tették szebbé.

Az idősebbek részére görbe botot maguk a parasztok is készítettek vagy kézműveseknél, falusi ezermestereknél rendelték meg. A botot gyakran díszítették állatalakokkal, emberábrázolással, kígyókkal.

 3.2. A legénybot divatja Kunhegyesen
A Nagykunságban, a Jászságban és Tiszafüred környékén elterjedt volt és az ónosfánál rangosabbnak számított a rézbuzogány.

 Az Ortutay Gyula főszerkesztő által készített 5 kötetes Magyar néprajzi lexikon meg sem említi, hogy vidékünkön a bot a legénnyé válás szimbóluma volt, úgy, mint az a Felföldön pedig a férfiviseleté.

Az 1880-as években volt Kunhegyesen a legnagyobb divatja a legénybotnak, de még a 20. század első két évtizedében is a kunhegyesi legények egyik legfőbb dísze, s egyben a legénység jele volt. (Később ezt váltotta fel a nádpálca és a bosnyák árusok által terjesztett sétapálca, a könnyű nád görbebot.)
A legények bevonulásuk előtt lefotografáltatták magukat, kezükben legénybottal. Példa erre a Kota Gáborról (baloldali, 1868-ban született Kunhegyesen) készült fénykép. A legénységnek ez a dísze a Nagykunságban nem volt mindenhol ilyen általános. Kisújszálláson inkább fokost hordtak magukkal.

 Oláh Lajos a következőket mondta gyűjteményéről: „A legénybot csillagalakú buzogányfejben végződő, köpűvel ellátott, 150-160 cm hosszú botra felhúzott rézöntvény volt. Készítőik (helybeli kovácsok, lakatosok, vándor csengőöntők) hidegen monogramot, évszámot, rozmaringot véstek, illetve ütöttek bele. Gyűjteményemben kb. 130-140 db nagykunsági legénybot van, s még őriznek ilyet kevés darabszámban a karcagi, túrkevei és szolnoki múzeumban is.”
A csillagalakú fejben végződő, köpűs legénybotok az 1880-as évekből datáltak. Az előbb említett helyeken előkerült hasonló, de köpű nélküli, nagyobb méretű csillagalakú buzogány is. A régészet ezt az úgynevezett kun-besenyő típusba sorolja. A Nemzeti Múzeumban található darabok lelőhely nélküliek. Csupán kettőt tudtak pontos lelőhely nélkül besorolni kiskunsági területre. Pálóczi-Horváth András kiskunfélegyházi kiállítása, mely a régészet által összegyűjtött kun emlékeket mutatta be, megerősítette a kutatókat abban, hogy ez azonos a Képes Krónikában ábrázolt, kunok csatáját megjelenítő könnyűlovassági fegyverrel. A csillagalakú buzogány minden bizonnyal olyan fegyver, melynek keleten vannak párhuzamai, nem azonosítható a nyugati típusú buzogányokkal. A régészeti leletek azt sugallják, hogy ez a buzogánytípus a kunokhoz köthető.

 Pálóczi-Horváth András szerint a múzeumokban őrzött ismeretlen lelőhelyű középkori fegyverek között lehet néhány kun eredetű: „A fegyvertörténeti kutatás például a kunoknak tulajdonítja a csillag alakú buzogány egyes kései, XIII-XIV. századi típusainak elterjesztését Magyarországon: erre utalhatnak az ikonográfiai adatok és maga a buzogány szó eredete is. Habár ez a fegyver eddigi ismereteink szerint nem szerepel a kun sírok mellékletei között, valószínű, hogy a kun könnyűlovasság valóban használta a korabeli sisakos-páncélos lovasság elleni harcban. A dél-oroszországi leletekkel való összevetés szerint a tizenkéttüskés, hosszú köpűs típushoz tartozhatott a kunok felszereléséhez, ezt a XII. századtól a XIV. század közepéig használták Kelet-Európában és a Kárpát-medencében. A magyarországi példányok mind szórvány jellegűek, egykori tulajdonosuk kiléte nem eldönthető.”⁴
Köpű nélküli változatai is kerültek elő a csillagalakú buzogányoknak a néprajzi gyűjtések során Abádszalók, Karcag, Kunhegyes, Mezőtúr, Tiszaderzs, Túrkeve településekről. Ezek használatáról keveset sikerült a gyűjtőknek megtudni. Az derült ki, hogy a pásztorok fegyvere volt, a farkasok támadásai ellen használták őket még a vízszabályozások előtt.
Régi öreg kunok, tanyás emberek mesélték, hogy a legénybotot v. buzogányt veszett kutya, vagy rossz szándékú ember távol tartására használták. A pásztortársadalomban is ezzel tartották távol a réti farkasokat, illetve csapták agyon őket.

A Néprajzi Múzeumban mindössze egy olyan legénybot található, mely rokon vonásokat mutat a kunhegyesiekkel. Feje azonban már gömb alakú, nem csillag, s hosszú köpűje van. Ezt a darabot Kunmadarason gyűjtötte Herman Ottó, s mivel pásztorember ajándéka volt, pásztorbotként leltározták be.
A csillagalakú, majd a csillag- és gömb alakú köpűs buzogányok rokonsága nyilvánvaló. A kunhegyesi gyűjtések során Szabó Lászlónak (muzeológus) sikerült tisztázni az összefüggéseket: „A csillag, a botra szerelhetőség és a díszesebb külső miatt hosszú köpűt kapott, majd díszes csúcsot. A szidolozott, fénylő réz hivalkodó legényjelvényként szolgált, s felülete így növekedett meg. A csillag alak eltűnése – amely már a múlt század (19.) végén bekövetkezett – pedig öntéstechnikájával magyarázható: a nagy kereslet miatt többen is foglalkoztak helyben legénybot öntéssel. A csillag alakot nehéz volt kiformálni, a homok minduntalan összerogyott, s a buzogány gúla alakú tüskéi csonkák maradtak. Rokkakészítő esztergályos mester fából készített formát hozzá, amely nem csillag, hanem gömb alakban végződött, sorozatban gyártható volt. A korai darabokon bereszelés, rovátkolás van, amelyet már hidegen dolgoztak ki, s ez utal vissza az egykori formára, mígnem ez is teljesen eltűnik, s megjelennek egyedi, lapos tetejű stb. darabok is.

 A kunhegyesi legénybot ilyen előtörténettel magyarázható hát. Ritka ma az olyan jelenség, amely ekkora múltra vezethető vissza, s ilyen fontos bizonyítéka egy egykor megvolt, eltérő etnikum folytonosságának.”⁶

„A szidollal, nyállal és subadarabbal felfényezett rézbuzogány, mint a legénység rangot adó jelvénye, legtovább a Nagykunságban maradt fenn.”⁸

A városban lakó gazdák is jelképként használták. A gazda a szántás mélységét is ellenőrizte vele. Kocsmai nézeteltérésnél is ezzel tettek igazságot.

„Anno 1787. Dec. 20. Vasárnap estve László Mihály juhász a külső csárdában borozván Fertárs András Sany…Gyulai Regimentjebeli köz katona is odament és ott először ugyan tréfából egymással bírkózván Fertárs katona a földhöz ütötte László Mihályt mellyen ez megharagudván botra kapott és karját Fertárs András sérelmére megütötte mellyért panaszra jövén Fertárs András és magát a mi törvényszékünknek alá bocsátván előttünk László Mihállyal a sérelmére….megegyezett. Bírói büntetésül pedig László Mihály 15 pálcza ütésekkel megcsapattatott.”⁷

Oláh Lajos gyűjtő mondja: „A tulajdonomban lévő legrégebbi legénybot valószínűleg szántásból került elő. A gombfejből kb. 1/3-a hiányzik. Hosszúkás gömb alakú. Öntés által a közepe rétegesen van öntve, körben homorított reszelés van, a nyelén 7 db, a fej és a nyél között domborított. A fejen alul 5 kör van beütve, felülről szintén 5 kör van eltolva. Bronzból készült. Túrkevéről került tulajdonomba.”

„Legegyszerűbb a gömb alakú, nyak nélküli változat volt, de öntötték nyolcágú csillag alakúban is. Alulról húzták fel őket a bot boldogabbik (vastagabb) végére. A legszebb példányokra nyakat is tettek: felülről húzták rá a botra, s csavarral rögzítették. A csavar – díszesebben megmunkálva – gömbölyű fejhez tartozónak tűnt, s a gömbön kis csecsként domborodott ki. A nyak lehetett egészen rövid, csak rögzítést és erősítést szolgáló, de díszesen kivitelezett is. A nyakon körkörösen bemélyített, csakúgy, mint a fejen körbefutó kiugró gallérokat, utólag párhuzamos vagy X alakú bereszelésekkel ékítették.”⁸

3.3. A legénybotok kunhegyesi öntéséről

Oláh Lajos helytörténeti gyűjtő elmondása alapján: „Egy kunhegyesi helyi kovácsmesterrel beszélgettem, hogy hogyan öntötték a legénybotot és a csontra fokost a századforduló környékén.
„Mint fiatal segéd a 20-as években a műhely előtt összejöttünk, borozgattunk a többi segéddel és a mestert is szóra bírtuk. Kérdezgettük a régi dolgokról, ő mondta el nekünk és most én, Körtvély András mondom el neked: Mint fiatal segédet kiküldtek a Pénzes-kertbe, mert ott volt Kunhegyesen jó fekete homok, ami az öntéshez elengedhetetlen, abból jó öntőforma készíthető.
A mintadarabot mindig a megrendelő hozta. A fekete homokból két fél homokágyat készítettünk, ebbe nyomtuk bele a mintadarabot. A két fél mintadarab közé szénport szórtunk, hogy könnyebben szét lehessen venni. A schafner hüvelybe beleraktuk az ónt és a rezet. Felhevítettük és összeolvasztottuk, minél több ón került bele, annál könnyebb volt formába önteni. Mikor kihűlt, leütöttük az öntőformát és reszelővel megcsinosítottuk.”

 Oláh Lajos gyűjtő elmondása: „Az 1880-as évekből több és a legszebb, évszámos, díszesen megmunkált legénybot (buzogány) maradt ill. ezekben az években készült a legtöbb. A mintát faesztergályos készítette. Öntés után visszavitték a faesztergályoshoz, mivel olyan szépen meg van csiszolva, hogy ez csak faeszterga gépeken lehetett így megtisztítani.
Öntéskor egy-két jómódú gazda „rossz pénzt” (ezüstpénzt) dobott bele az öntvénybe, s így alpakka keletkezett. A gyűjteményemben található egy darab cigányöntésű ilyen és egy darab madarasi, s van egy tiszta ezüstből öntött kunhegyesi is.
Kunhegyesen három faesztergályos lakott az 1920-as években: Csete Miklós (Mihály), Csete Lajos és (id.) Tóth Sándor. Mind a hárman a Hosszú (ma Árpád körút) utcában laktak, elég közel egymáshoz.
A buzogány öntését géplakatosok is végezték. Bíró Lajos (Kunhegyes, Vénkert út 15. sz.) Rózsa Józsefnél volt Kunhegyesen a Hajnal utca 28. sz. alatt géplakatos ipari tanuló a 1954. szeptember 1-től 1957 májusáig. Ő mesélte nekem el az ottani készítés csínját-bínját: „A megrendelt darab mintáját fából készítettük el. Ezek általában henger vagy kúp alakúak voltak. Az etalont v. mintát hosszában vágtuk kétfelé. Összefúrtuk, összestifteltük, így két fél darabot külön-külön formaszekrénybe homokágyban formáztuk. Hogy a mintadarab kijöjjön a homokágyból grafitporral szórtuk be. Így vált el a mintadarab a homokágytól. A beformázott formaszekrényben a formázott homokot teljesen kiszárítottuk és az öntés előtt a levegőnyílást szabaddá tettük. A két fél forma szekrényt újra összeillesztettük, összeszorítottuk az erre a célra gyártott szorítócsavarral.
Az öntéshez külön kémény és beépített kemencébe helyeztük el az olvasztandó anyaggal feltöltött schafner hüvelyt, ami az öntő tégelyt helyettesítette. A schafnerhüvelyt körülágyaztuk koksszal és meggyújtottuk. Az öntéshez bronz, vörösréz és ón ötvözetet használtunk. Az óntól képlékenyebb lett az anyag, nem tört, simább felületet kaptunk.
Amikor az anyag önthetővé vált a schafnerhüvelyben, akkor a kemencéből fogóval kivettük a megolvadt anyag tetejéről a képződött salakot leszedtük és utána az előmelegített szekrénybe, a formába beleöntöttük. Általában több darabot öntöttünk a megrendelésnek megfelelő számban.

Mikor kihűlt a termék, a formaszekrényről leszedtük a szorítócsavarokat és kivettük a munkadarabokat. Utána reszeltük, készre csiszoltuk.Ha a schafnerhüvely alja, feneke kilukadt, elégett, akkor megjavítottuk. Esztergapadba fogva beszúrtuk a fenékrészt a megmaradt hüvelyrészbe esztergapadon menetet vágtunk, és készítettünk egy menetes feneket, amit belehajtottunk és utána körbehegesztettük.”
A szakirodalom a különböző szín eléréséről a következőket írja²⁴: „A külső felület színezésének két módja volt. Pirkasztás: sólével bekenik, egyenletes hősugárzással rászárítják, hűtővízbe teszik, s hajnalszínű lesz. A második mód: vöröskőport hintenek rá, viaszos bőrrel ezt bedörzsölik, így vörhenyes színt kap.